Hogyan vetemedik az ember arra, hogy végre számot vessen magával a környezetével, a kommunikációjával. Mekkora út kell ahhoz, hogy végre kívülről tudja nézni, az eddigi életében mit tett helyesen és mit nem? De ha még ezt meg is teszi, ki dönti el, hogy a konklúzió amit meghozott az egy logikusan felépített katyvasz, vagy egy reális és hiteles önkép, amiből utána tud fejlődni.

Ezeket fogom fontolgatni, mert a gyerekkori buborék, a kamaszkori elveszettség, a fiatal felnőttkori önelégültség és a valódi felnőttkor okozta pofonok hamar, bár nem elég hamar tették világossá, hogy nem olyan egyszerű megértetnünk magunkat a világgal és minket se mindig értenek jól, ráadásul amit a romantikus filmekben annak idején láttunk, amikor is ki kellett volna mondani valami rendkívül fontos tézismondatot a főhősünknek de ehelyett inkább hallgatott, az a felnőttkorban vált csak érthetővé mert mi is ugyanezeket követjük el.

De miért követjük el? Félünk? Így helyes? Elodázunk valamit? Vagy végtelenül bölcsek vagyunk és soha senki nem csinálta még nálunk jobban, hogy olyan okosan hallgattunk volna, ahelyett, hogy belemondjuk a másik szemébe, hogy nóórmális?

Köszi a figyelmet!
B.