Miért húznak fel minket az apróságok és hogyan kellene eljárnunk a helyzetben.
Szerintem. Nem tankönyv szerint. Szerintem.

Történ ugyanis egyszer, hogy elkövettem valami főbenjáró bűnt, mondjuk nem pakoltam el valami pulcsit, vagy valami hasonló pitiáner dolgot vétettem.

Csoda, hogy nem kerültem még bitófára.

Tipikus eset. Mértéke kicsi, relatíve bosszantó. Kinek mi a problémásabb. Például engem sosem érdekelt a wc ülőke felhajtása-lehajtása de, hogy a koszos konyharuhát miért kell visszaakasztani a szennyesbe dobás helyett, amikor nyilvánvalóan koszos, na az annál inkább. 

Ilyenkor a rutinosan jól kommunikáló párok nem, hogy nem vesznek össze nem emlékeznek rá 5 perccel később.

De akiknek ez is indikátor lehet egy vitában a következőképpen járnak el. Úgy hallottam, ők vannak többen…

Az egyik fél, továbbiakban elkövető, leteszi nem megfelelő helyre a pulcsit, míg a másik fél, továbbiakban problémázó – együttesen a hülyék – hangosan ingerülten megjegyzi, hogy, amit ide levágtál a földre nem kellett e volna kitenni a szennyesbe?

Elkövető felháborodik hiszen több oka is lehet annak amiért a tétel a földön hever. 

1. Nem direkt, de elfelejtette.
2. ADHDs orvosi eset.
3. Pont nem ez volt a fontos, mert kiforrt a leves.
4. Tényleg ki akarta dobni a szennyesbe, ezért jelzés értékkel letette magának, hogy emlékezzen rá.

Na de kérem. Több probléma is adódik egy ilyen egyszerű helyzetben.

A problémázót miért ingerli fel ennyire a dolog?
Ha felingereli miért nem számol kettőig, hogy nyugodtan kérdezhessen?
Miért nem fogja meg és teszi fel az ágyra, ahol kevésbé zavarja?
Miért támadó a kérdés hangneme?
Egyébként meg miért nem tudjuk egyből azt választani, hogy kedvesen kérdezünk?

Mivel ritka az az eset, amikor kizárólag és száz százalékosan egyvalaki tehet egy konfliktusról ezért mérjük mindkét oldalt.

Az elkövető a következőkben cselekedhetett volna jobban.

1. Eleve nem teszi le ha tudja hogy a másikat idegesíti.
2. Elmegy orvoshoz szed gyógyszert az ADHD-ra.
3. Nem teszi maxra a levest.
4. Eleve kiteszi a szennyesbe.

Minden éremnek két oldala van.

De minden esetnek is több kimenetele, tehát nem lehet azt mondani hogy az a bűnös aki nem vitte ki a szennyest.

Tyúk vagy a tojás? Miért mondta ingerülten?
Lehet hogy a századik eset?
Nézzünk kicsit magunkba.

Tényleg annyira tökéletesek vagyunk, hogy jogunk van a másik rendetlensége felett pálcát törni? Mi még soha semmit nem vétettünk?
Vagy az, amit mi csináltunk kevésbé főbenjáró bűn mint a többi? Ez már a kettős mércéről szól de ez is egy másik sztori.

Érdekesnek tartom, hogy hosszútávú együttélésnél az emberek az apró „jajdecuki, nézzoda, hát a szennyes mellé dobja a büdöszokniját a kis boldogságmackómból”, tajtékzó dühöngőbe tudunk átformálódni. Mert a lila köd túl sok az elején. Mert az még az ilyen dolgokat is megszépíti.

De megint nézzünk magunkba. Az, hogy a zokni esete már nem cuki, mert már maga a lila köd se lila, arról nem ugyanúgy mi tehetünk? Mi, az együtt élő felek. Mindannyian. (Nem akarom számszerűsíteni, mert ma már ki tudja mi a bántó. Lehet, hogy valakik hárman élnek boldog házasságban. )

Azt javasolnám a következő ilyen eset megoldására.

Mérni, ezt tanultam egy tréningen és szuper jó szó.

Mióta csinálja a problémázást?
Én tehetek-e többet?
Válaszolhatok e kedvesen hátha az egyből kioltja a mérget?
Meddig kell tűrni az indulatos megszólalásokat?
Miért háborodik fel, tehát mi a valódi indikátor?
Fel kell e venni a letolást vagy ignoráljam?
Hogyan vessük fel neki, hogy ne legyen ingerült? Se most… Se máskor….

Amennyiben ezek csak cseresznyék a bánat habján, akkor komolyabban kellene vele foglalkozni, de amennyiben ezek olyan apró dolgok, amik a végtelen nagy boldogságtengerben hattyú pukinak számítanak, akkor igenis meg kell találi a konszenzust.

Az egyik jobban odafigyel a szeretett párja érdekében, hogy mit hova tesz. Mindig fog hibázni, mert habitusából fakadóan nem lesz soha másként, de igyekezni fog.
A másik ezzel együtt szereti a párját, hiszen, nehogy már egy ilyen piti dolog legyen a mámorító földöntúli boldogság akadálya. Tehát magába néz és azt monja, Jaj már megint. De elgondolkodik: Ha soha többé nem dobná le a pulcsiját a földre, mert soha többé nem lenne mellettem és nem lennék részese a többi szeretni való tulajdonságának, nem hiányozna még ez is?

El lehet gondolkodni.
Az egyik azt is mondhatja, hogy nem! „Ez már a sokadik. Én eleget teszek, eleget tűrök, szeressenek így.” Szíve joga.
A másik oldal is elgondolkodik. „Ez már a sokadik. Én eleget tűrök, eleget teszek így is.” Szíve joga.

Mindkét félnél azt kell elfogadni, hogy van egy képessége bizonyos dolgokra és van befogadóképessége bizonyos dolgokra.

Joga van mindkét félnek a piti dolgok miatt véget vetni egy kapcsolatnak.
Az egyiknek azért mert nem akar változni, a másiknak azért mert nem tűr többet.
Az egyiknek azért mert elege van az ingerült támadásokból, a másiknak azért, mert nem akar változni.

Mérlegelni kell az apróságok súlyát, mert legtöbbször nem önállóan léteznek.

De mindig és mindenkor magunkba kell néznünk, bármelyik oldalon is állunk, hogy mi hogyan tehetnénk többet a kapcsolatunkért. Mert hihetetlen önzőség azt mondani, hogy mindig a másik a hibás.

Köszi a figyelmet,
B.